Gyilkos galóca
Ország: Gombák
Törzs: Bazídiumos gombák
Osztály: Osztatlan bazídiumú gombák
Rend: Kalaposgombák
Család: Galócafélék
Nem: Amanita
Faj: Amanita phalloides
Törzs: Bazídiumos gombák
Osztály: Osztatlan bazídiumú gombák
Rend: Kalaposgombák
Család: Galócafélék
Nem: Amanita
Faj: Amanita phalloides
A gyilkos galóca (Amanita phalloides) kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó, világszerte közel 600 fajt számláló Amanita nemzetség egyik legismertebb képviselője. Európában rokon fajaival együtt (fehér galóca, hegyeskalapú galóca) a legsúlyosabb – gyakran halálos kimenetelű – mérgezéseket okozó nagygombák közé tartozik.
Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul. Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál.
A gyilkos galóca ráadásul számtalan olyan ehető gombafajra hasonlít, amelyet Európa-szerte gyakran fogyasztanak. Hatóanyagai miatt valamennyi ismert mérgező gombafaj között is a legveszélyesebbnek számít; a gombamérgezések okozta halálesetek döntő többségével összefüggésbe hozható. Valószínűsítik, hogy gyilkos galóca mérge ölte meg Claudius római császárt és III. Károly királyt. Gyakori mérgezései miatt régóta kutatják méreganyagait, amelyek nagy részét már sikerült izolálni. Ezek közül a legfontosabb összetevő az α-amanitin, ami a májat és a vesét támadja meg. Ellenszere egyelőre nem ismert.
Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul. Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál.
A gyilkos galóca ráadásul számtalan olyan ehető gombafajra hasonlít, amelyet Európa-szerte gyakran fogyasztanak. Hatóanyagai miatt valamennyi ismert mérgező gombafaj között is a legveszélyesebbnek számít; a gombamérgezések okozta halálesetek döntő többségével összefüggésbe hozható. Valószínűsítik, hogy gyilkos galóca mérge ölte meg Claudius római császárt és III. Károly királyt. Gyakori mérgezései miatt régóta kutatják méreganyagait, amelyek nagy részét már sikerült izolálni. Ezek közül a legfontosabb összetevő az α-amanitin, ami a májat és a vesét támadja meg. Ellenszere egyelőre nem ismert.
Jellemzői
A gomba kalapja 4‑15 cm átmérőjű, leggyakrabban sárgászöld, olaj- vagy barnászöld színű, de esetenként – főleg esős időszakban – lehet halványabb, szürkés is. Felszínén eltérő árnyalatú, elnyúlt foltok figyelhetők meg; emiatt több szerző sugaras-szálas rajzolatúnak írja le, bár ez csak optikai csalódás. A kalap színeloszlása is változó: sokszor a közepén látszik a legsötétebb zöldes árnyalat, néha azonban éppen ez a rész fakul ki. A kalap széle viszont csaknem mindig a leghalványabb, néha szinte fehéres. Alakja eleinte tojásdad, félgömb alakú, széle fiatalon kissé begöngyölt. Kifejlődve ellaposodik, teljesen sík is lehet. Felszíne sima, széle nem bordázott. A kalapbőr szárazon fénylő, nedves időben tapad. Általában nincsenek rajta burokmaradványok, csak ritkán tapad meg rajta egy-egy fehéres foszlány. A kalap húsa fehér, közvetlenül a kalapbőr alatt sárgászöld; maximális vastagsága 4,5‑7,5 mm.
A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6‑9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el.
Tönkje 6‑15 cm hosszú, 0,8‑1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat. A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed; a gomba felszedésekor esetleg a talajban vagy az avarban maradhat! - A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű.
Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8‑10 × 7‑9 μm.
A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6‑9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el.
Tönkje 6‑15 cm hosszú, 0,8‑1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat. A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed; a gomba felszedésekor esetleg a talajban vagy az avarban maradhat! - A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű.
Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8‑10 × 7‑9 μm.
Előfordulása
A gyilkos galóca Európában széles körben elterjedt gomba. Északon megtalálható Skandinávia déli régiójában; nyugat felé Írországig, keleten Oroszország európai részéig nyúlik élőhelye. Elterjedési területének déli határa a Balkán-félsziget, Olaszország, Spanyolország és Algéria. Hazánkban is igen gyakori gombának számít: szinte mindenütt előfordul, ahol a számára partnerként megfelelő fafajok megtalálhatók.
A gomba ektomikorrhizásan kötődik számos lombos- és néhány tűlevelű fafajhoz. Leggyakoribb mikorrhiza-partnerei – amelyek alatt megjelenik – a bükk, a tölgy, a szelídgesztenye, a nyír, a mogyoró, a gyertyán és egyes fenyőfafajok. Európán kívül talált galócapéldányok is ezekkel a nemzetségekkel, illetve azokon belül meghatározott fafajokkal alkotnak életközösséget. Olyan területeken, ahová a gyilkos galócát utólag hurcolták be, általában nem lépi túl a gombával együtt betelepített növények helyi elterjedési zónáját, azaz megmarad eredeti gazdanövényénél. Néha azonban új otthonában is társulhat bennszülött fajokhoz, így például Észak-Amerikában előfordul hemlokfenyők (Tsuga) alatt. Új-Zélandon Leptospermum és Kunzea, míg Tanzániában és Algériában eukaliptuszfajok gyökérzetéhez kötődik.
Észak-Amerikából már a 19. század végén jelezték előfordulását, majd 1918-ban az Egyesült Államok keleti vidékein talált példányokról megállapították, hogy azok a gyilkos galócához hasonló A. brunnescens fajhoz tartoznak. Az 1970-es években végül mind a keleti, mind a nyugati partvidéken sikerült bizonyítani amerikai előfordulását.
A gyilkos galóca a fakereskedelem révén a déli félteke több országába is eljutott: vannak populációi az ausztráliai Melbourne és Canberra környékén, de Uruguayban is. A felsorolt tájakon főként tölgyek alatt, Dél-Afrikában viszont nyárfafaj alatt találták.
A gomba ektomikorrhizásan kötődik számos lombos- és néhány tűlevelű fafajhoz. Leggyakoribb mikorrhiza-partnerei – amelyek alatt megjelenik – a bükk, a tölgy, a szelídgesztenye, a nyír, a mogyoró, a gyertyán és egyes fenyőfafajok. Európán kívül talált galócapéldányok is ezekkel a nemzetségekkel, illetve azokon belül meghatározott fafajokkal alkotnak életközösséget. Olyan területeken, ahová a gyilkos galócát utólag hurcolták be, általában nem lépi túl a gombával együtt betelepített növények helyi elterjedési zónáját, azaz megmarad eredeti gazdanövényénél. Néha azonban új otthonában is társulhat bennszülött fajokhoz, így például Észak-Amerikában előfordul hemlokfenyők (Tsuga) alatt. Új-Zélandon Leptospermum és Kunzea, míg Tanzániában és Algériában eukaliptuszfajok gyökérzetéhez kötődik.
Észak-Amerikából már a 19. század végén jelezték előfordulását, majd 1918-ban az Egyesült Államok keleti vidékein talált példányokról megállapították, hogy azok a gyilkos galócához hasonló A. brunnescens fajhoz tartoznak. Az 1970-es években végül mind a keleti, mind a nyugati partvidéken sikerült bizonyítani amerikai előfordulását.
A gyilkos galóca a fakereskedelem révén a déli félteke több országába is eljutott: vannak populációi az ausztráliai Melbourne és Canberra környékén, de Uruguayban is. A felsorolt tájakon főként tölgyek alatt, Dél-Afrikában viszont nyárfafaj alatt találták.
Megjelenése
Az α-amanitin szerkezete
Mint magyar neve is sugallja, a gyilkos galóca súlyosan mérgező gomba: a halálos gombamérgezések nagy részét ez a faj okozza világszerte. Becslések szerint mintegy 30 gramm, azaz egy kifejlett kalap fele elegendő a gombából ahhoz, hogy egy felnőtt embert megöljön. Számos ország szakhatósága emiatt még a gomba érintésétől is óva int, nem beszélve a más étkezésre szánt gombafajokkal egy kosárban történő tárolásról. Sajnos a gyilkos galóca hatóanyagai sem főzés, sem fagyasztás, sem tartós szárítás hatására nem bomlanak le. Téves az a népi hiedelem is, hogy a kutya vagy a macska által elfogyasztott gombás étel ehető, mivel a gombák mérgező hatása miatti tünetek több óra múlva jelentkeznek és az állatok szervezete másként reagál a gombamérgekre.
A gyilkos galóca méreganyagai
Évtizedek óta történő alapos biokémiai kutatásokkal mára sikerült izolálni a faj hatóanyagainak döntő többségét. Ezeket két fő csoportba lehet sorolni, melyek mindegyike a ciklikus peptidek közé sorolható: az amatoxinok és a fallotoxinok. Rajtuk kívül felismertek két további komponenst is, a fallolizint – amely a vörösvérsejteket támadja meg, és az egyelőre nagyon kevéssé ismert antamanidot.
Az amatoxin elnevezés legalább nyolc hasonló szerkezetű vegyületet takar, amelyeket 1941-ben izolált először Heinrich Otto Wieland és Rudolf Hallermayer Münchenben. Legfontosabb amatoxin az α-amanitin, amely a β-amanitinnel együtt leginkább felelős a toxikus folyamatokért. Hatásuk az RNS II-polimeráz gátlásán alapul, ami a fehérjeszintézishez nélkülözhetetlen enzim. A mérgezés során emiatt a májsejtekben megszűnik a fehérjeszintézis, a sejtek elpusztulnak. A máj szenvedi el tehát a legsúlyosabb károsodást, de a vesék is érzékenyek a gyilkosgalóca-mérgezésre.
A fallotoxin szintén legalább hét hasonló vegyület csoportját jelenti, valamennyi ciklikus heptapeptid. A falloidint 1937-ben Feodor Lynen és Ulrich Wieland német vegyészek fedezték fel Münchenben. A fallotoxinok ugyan súlyosan károsíthatják a sejtmembránt, de az emberre kevésbé veszélyesek, mivel lassabban szívódnak fel a bélrendszerből. A falloidint egyébként a jó, ehető gombának tartott piruló galócában (A. rubescens) is megtalálták.
A gyilkos galóca a mérgezést túlélt áldozatok beszámolói alapján kellemes ízű gomba. Ez a tény, illetve a tünetek viszonylagosan hosszú lappangási ideje (6-24 óra) különösen veszélyessé teszik a mérgezést, mivel a gyanútlan beteg mája ennyi idő alatt általában végzetes károsodást szenved. A mérgezés első szakasza gyomorpanaszokkal kezdődik, majd csillapíthatatlan hányással és hasmenéssel folytatódik (gasztrointesztinális fázis). A mérgezettnél gyakran láz jelentkezik, fennáll a kiszáradás veszélye, illetve alacsony vérnyomás, fokozott szívverés léphet fel. A gomba elfogyasztása után 2-3 nappal ezek a tünetek enyhülnek. Ekkor lép fel a mérgezés második szakasza (hepatorenális fázis), amely során a súlyos májkárosodás következtében tapintható májnagyobbodás, sárgaság és tudatzavar (delírium) alakul ki, majd leáll a veseműködés, végül összeomolhat a teljes keringési rendszer. Orvosi segítség hiányában a tünetek 6-16 napon belül halálhoz vezetnek.
A 20. század közepéig a gyilkosgalóca-mérgezések halálozási aránya 60-70% volt, azóta ez az arány szerencsére jelentősen visszaesett a toxikológiában történt felfedezéseknek köszönhetően. Napjainkban Európában az összes gombamérgezés 2-10%-a, a gyilkosgalóca-mérgezések 10-15%-a halálos.
Alkalmazott terápia
Az elsődleges orvosi beavatkozás csak abban az esetben hatékony, ha az étel elfogyasztása után gyakorlatilag azonnal kórházba kerül a beteg; ez pedig csak kivételes esetekben történik meg a hosszú lappangási idő miatt. Ilyenkor gyomormosást végeznek, és aktív szenet adnak be nagy mennyiségben. Nagyon lényeges a szervezet vízháztartásának és elektrolitikus egyensúlyának helyreállítása, mivel a mérgezés lefolyása során a beteg rendkívül sok folyadékot veszít. A mérgezetteknél plazmaferézist is végeznek. Ennek során egy készülék eltávolítja a beteg saját, méreganyagokat tartalmazó vérplazmáját, és friss vérplazmával pótolja azt.
A gyilkos galóca méreganyagainak nincs kifejezett ellenszere, de gyógyszeres kezeléssel hatékonyan növelhető a túlélés esélye. A mérgezett nagy dózisban kap intravénásan penicillin G-t valamint szilibinint. Ez utóbbit a máriatövis (Silybum marianum) nevű növényből nyerik, és a tapasztalatok szerint hatásosan gátolja a májsejtek toxinfelvételét, emellett fokozza a fehérjeszintézist. Ígéretes vizsgálatok folynak az N-acetilciszteinnel kapcsolatban, amely fontos májtámogató szer lehet a többi kezeléssel párhuzamosan alkalmazva. Glukokortikoidokat és C-vitamint is alkalmaznak, bár ezek előnyös hatása nem kellően bizonyított.
A súlyos májkárosodást szenvedett emberek esetében az egyetlen megoldást a májátültetés jelenti, ami mára bevált gyakorlat lett amatoxin-mérgezések gyógyítására. A transzplantáció kockázata így is nagy, mivel mire erre a műtétre sor kerülne, általában komplikációk lépnek fel a legyengült betegnél.
A súlyos mérgezésen átesett, de nem transzplantált betegek is általában maradandó májkárosodást szenvednek. Ugyanakkor a klinikai tapasztalatok azt mutatják, ha valaki a gombafogyasztást követően 36 órán belül kórházba kerül, jó eséllyel éli túl a mérgezést bármilyen tartós egészségromlás nélkül.
Mint magyar neve is sugallja, a gyilkos galóca súlyosan mérgező gomba: a halálos gombamérgezések nagy részét ez a faj okozza világszerte. Becslések szerint mintegy 30 gramm, azaz egy kifejlett kalap fele elegendő a gombából ahhoz, hogy egy felnőtt embert megöljön. Számos ország szakhatósága emiatt még a gomba érintésétől is óva int, nem beszélve a más étkezésre szánt gombafajokkal egy kosárban történő tárolásról. Sajnos a gyilkos galóca hatóanyagai sem főzés, sem fagyasztás, sem tartós szárítás hatására nem bomlanak le. Téves az a népi hiedelem is, hogy a kutya vagy a macska által elfogyasztott gombás étel ehető, mivel a gombák mérgező hatása miatti tünetek több óra múlva jelentkeznek és az állatok szervezete másként reagál a gombamérgekre.
A gyilkos galóca méreganyagai
Évtizedek óta történő alapos biokémiai kutatásokkal mára sikerült izolálni a faj hatóanyagainak döntő többségét. Ezeket két fő csoportba lehet sorolni, melyek mindegyike a ciklikus peptidek közé sorolható: az amatoxinok és a fallotoxinok. Rajtuk kívül felismertek két további komponenst is, a fallolizint – amely a vörösvérsejteket támadja meg, és az egyelőre nagyon kevéssé ismert antamanidot.
Az amatoxin elnevezés legalább nyolc hasonló szerkezetű vegyületet takar, amelyeket 1941-ben izolált először Heinrich Otto Wieland és Rudolf Hallermayer Münchenben. Legfontosabb amatoxin az α-amanitin, amely a β-amanitinnel együtt leginkább felelős a toxikus folyamatokért. Hatásuk az RNS II-polimeráz gátlásán alapul, ami a fehérjeszintézishez nélkülözhetetlen enzim. A mérgezés során emiatt a májsejtekben megszűnik a fehérjeszintézis, a sejtek elpusztulnak. A máj szenvedi el tehát a legsúlyosabb károsodást, de a vesék is érzékenyek a gyilkosgalóca-mérgezésre.
A fallotoxin szintén legalább hét hasonló vegyület csoportját jelenti, valamennyi ciklikus heptapeptid. A falloidint 1937-ben Feodor Lynen és Ulrich Wieland német vegyészek fedezték fel Münchenben. A fallotoxinok ugyan súlyosan károsíthatják a sejtmembránt, de az emberre kevésbé veszélyesek, mivel lassabban szívódnak fel a bélrendszerből. A falloidint egyébként a jó, ehető gombának tartott piruló galócában (A. rubescens) is megtalálták.
A gyilkos galóca a mérgezést túlélt áldozatok beszámolói alapján kellemes ízű gomba. Ez a tény, illetve a tünetek viszonylagosan hosszú lappangási ideje (6-24 óra) különösen veszélyessé teszik a mérgezést, mivel a gyanútlan beteg mája ennyi idő alatt általában végzetes károsodást szenved. A mérgezés első szakasza gyomorpanaszokkal kezdődik, majd csillapíthatatlan hányással és hasmenéssel folytatódik (gasztrointesztinális fázis). A mérgezettnél gyakran láz jelentkezik, fennáll a kiszáradás veszélye, illetve alacsony vérnyomás, fokozott szívverés léphet fel. A gomba elfogyasztása után 2-3 nappal ezek a tünetek enyhülnek. Ekkor lép fel a mérgezés második szakasza (hepatorenális fázis), amely során a súlyos májkárosodás következtében tapintható májnagyobbodás, sárgaság és tudatzavar (delírium) alakul ki, majd leáll a veseműködés, végül összeomolhat a teljes keringési rendszer. Orvosi segítség hiányában a tünetek 6-16 napon belül halálhoz vezetnek.
A 20. század közepéig a gyilkosgalóca-mérgezések halálozási aránya 60-70% volt, azóta ez az arány szerencsére jelentősen visszaesett a toxikológiában történt felfedezéseknek köszönhetően. Napjainkban Európában az összes gombamérgezés 2-10%-a, a gyilkosgalóca-mérgezések 10-15%-a halálos.
Alkalmazott terápia
Az elsődleges orvosi beavatkozás csak abban az esetben hatékony, ha az étel elfogyasztása után gyakorlatilag azonnal kórházba kerül a beteg; ez pedig csak kivételes esetekben történik meg a hosszú lappangási idő miatt. Ilyenkor gyomormosást végeznek, és aktív szenet adnak be nagy mennyiségben. Nagyon lényeges a szervezet vízháztartásának és elektrolitikus egyensúlyának helyreállítása, mivel a mérgezés lefolyása során a beteg rendkívül sok folyadékot veszít. A mérgezetteknél plazmaferézist is végeznek. Ennek során egy készülék eltávolítja a beteg saját, méreganyagokat tartalmazó vérplazmáját, és friss vérplazmával pótolja azt.
A gyilkos galóca méreganyagainak nincs kifejezett ellenszere, de gyógyszeres kezeléssel hatékonyan növelhető a túlélés esélye. A mérgezett nagy dózisban kap intravénásan penicillin G-t valamint szilibinint. Ez utóbbit a máriatövis (Silybum marianum) nevű növényből nyerik, és a tapasztalatok szerint hatásosan gátolja a májsejtek toxinfelvételét, emellett fokozza a fehérjeszintézist. Ígéretes vizsgálatok folynak az N-acetilciszteinnel kapcsolatban, amely fontos májtámogató szer lehet a többi kezeléssel párhuzamosan alkalmazva. Glukokortikoidokat és C-vitamint is alkalmaznak, bár ezek előnyös hatása nem kellően bizonyított.
A súlyos májkárosodást szenvedett emberek esetében az egyetlen megoldást a májátültetés jelenti, ami mára bevált gyakorlat lett amatoxin-mérgezések gyógyítására. A transzplantáció kockázata így is nagy, mivel mire erre a műtétre sor kerülne, általában komplikációk lépnek fel a legyengült betegnél.
A súlyos mérgezésen átesett, de nem transzplantált betegek is általában maradandó májkárosodást szenvednek. Ugyanakkor a klinikai tapasztalatok azt mutatják, ha valaki a gombafogyasztást követően 36 órán belül kórházba kerül, jó eséllyel éli túl a mérgezést bármilyen tartós egészségromlás nélkül.
Hasonló fajok
Életmódja
A sebes pisztráng kavicsos vagy görgeteges talajú, oxigéndús hideg folyó- és állóvizek lakója. Tápláléka mindenféle vízben mozgó apró állat, de elkapja a repülő rovarokat is.
Legfeljebb 38 évet élhet.
Szaporodása
Szeptember és február között ívik, a nőstény testkilogrammonként körülbelül 1000-1200 ikrát sekély mélyedésbe rak. A kelési idő 2-4 hónap
Megjegyzés küldése
0 Megjegyzések